A hosszú hétvégék igazi átka: valamikor le kell dolgozni azt a napot, ami összeköti a hétvégét azzal az egy szemnyi ünnepnappal. Persze, tök jók a hosszú hétvégék, de milyen jó lenne nem utólag ledolgozni. Mindegy, megvolt, eltelt, mozgalmasan és munkásan.

 Ezt leszámítva eltelt a nap maradéka kis ágybanléttel, jófajta kóbászpartival és borfogyasztással, hódolva a kapciszinistenség oltárán néhány ártalmatlan édespaprikaszeletkével. Persze a java az majd úgyis holnap jelentkezik a blahás bajszos giroszos görögöt idézve: ez kétszer csíp!

 Megy a tíví, m1:jaZZ....e szép korahajnali órán muzsika füleknek, akik ilyenkor még nem egy kocsma/dizsi söntésének segítségével keresik a túloldali igazságot (ami mint tudjuk mindig odaát van). Persze ez is paradoxon, mert aki ott áll, annak mi vagyok az igazság, nekünk meg ő, ámde igazság csak egy van (ha van). 

Hamár jazz, legyen jazzkép. S elsőként mindjárt egy kissé lerágott csontom, Archie Shepp hangszere és kezei. Kevés olyan pillanat van az ember életében (remélem így gondolja ezt a többi fényíró kartács is) amikor az exponálás pillanatában azt mondja: óje, ezt kerestem egész este, egész nap, egész hónapban, tán az egész évben. És ott van...ott a kicsike kijelzőn visszaköszön a kép, ami elöbb rajzolódott ki a nyúltagy hátsó vásznán, mint az LCD mátrixán. Rá se kell nézned, max önigazolásként, hogy elmosolyodhassál talán picit feltünően, arcodon a kéjes gyönyörrel hogy megvan. Materializálni tudtad a víziódat néhány megapixelbe, mintha az elméd egy részét tudtad volna lefotózni. Ez is ilyen kép. Víziófotó, zsigerfotó. Talán ez a jó szó rá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.