"Mit ér a szó, ha el nem mondható?"

 S mit ér a szó, ha elmondják? Néha tényleg az embernek nagyon mélyen bele kell gondolnia az emberek gondolkodásvilágába és érzelmeibe. Hiszen nem tudhatjuk néha pár mondattal milyen tettre sarkalljuk a hallgatóságunkat. Persze ez legdurvábban csak akkor működik, ha pont ott, pont akkor és pont azt mondjuk. Véletlenek? A nagy büdös fenéket! Mindennek oka van, s bár nem is tudhatjuk ezt (se a tényt magát), de mégis felelnünk kell valahogy érte. A következményeiért. Hogy kinek a sorsát hogyan változtatjuk, alakítjuk akaratlanul. Mekkora a hatás? Hatalmas! Mekkora a felelősség? Hatalmas! Mekkora a szándékosság? 0!

 Bár szervesen nem kapcsolódik a dolog ide, de valahogy ez jutott eszembe. Mármint a felületesség. Hogy mennyire felületesek az emberek. Nemcsak a munkájukban, hanem életük minden percében. Hogy hogyan is kezelik emberi kapcsolataikat. Hiszen vannak időszakok, amikor szinte túlesnek ama bizonyos pacin, s van amikor szinte a nullára degradálják. Mintha az életet kiszámíthatatlanul váltakozó színuszhullámban kellene élni. Pedig nem kell.

 "Jövője csak annak lehet, aki tisztában van a múltjával." De vajon mi van akkor, ha valaki a múltjában a problémák esetén nem megoldásokat keresett, hanem inkább élesen elkanyarodott? Vajon meddig tudja a múltat a hátán cipelni úgy, hogy ez a lelkét békében őrzi? S vajon mi történik amikor a múlt foszlánya mindenhol ottvan, bármennyire is forgolászik kitérően az ember? S mit kell ilyenkor tenni?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.