Fura volt, az biztos. Elsőként magamtól ébredtem, a megszokotttól jóvala, 2 órával korábban. Próbálkoztam kicsit alukálni, de csak nem jött össze a dolog. Egy jó adag forgolódás és Samuzás után fel is keltem, s kicsit pakolgattam, rakosgattam a dolgaimat. Korán munkábaindultam, s már gyűrtem is az ipart ahogy kellett. A délelőtt gyorsan elpörgött, sok teendőm volt, s főként egyedül intéztem az ügyfélpultas dolgokat. Az ebéd kicsit megcsúszott, de megtörtént: fini spagetti volt a pusztítás alapja. Kis körbefutás a városban, s máris egy halom cucc a helyére került. Aztán jött a magalati levegő egy kis kamerázgatás képében. Nomeg megnéztem hogy kedden milyen szép kis életem lesz (vagy valaki másnak), merthogy egy nagyon magas ponton kell majd cserét lefolytatni....brrrrrrrr.

 Hazafutva a hétvége tervezése történt. Már megint egy olyan hétvége, amikor messze leszek Kanizsától. Tényleg kezdem azt érezni, hogy a lakásomba csak aludni járok szinte. Ebből is ered a rumli és a takarítás enyhe hiányai. De majd a jövő hétvégén nem megyek sehovvá és nagy-nagy rendet csinálok (ami megint tiszavirágéletű lesz). Ha már tiszavirág, erős késztetés alakult ki, hogy idén a Tisza virágzását közelről szemléljük. Reméljük, összejön. Csörög a telefon, hörög a hang (ez csak a rím miatt, bocsi Gyula!). Gyors futás, merthogy mit ér a fogorvosi élet internet és nyomtató nélkül: a helyes válasz szinte semmit se. Visszafutás, szervezkedés, majd indulás fotózni.

 IDF, mint lesz még pár napig. Ez az első HSMKs nap, szal máris belebotlottam a protokollba, lévén hogy lendületesen bementem, intve a beengedőknek, és üdvözölve a helyieket. Jöttek is utánam hgoy én mi vagyok meg ki vagyok, és hova megyek és mi ez a kéznehezék a markomban, mely fotózásra alkalmas. Gyors magyarázkodás, amit kb 4 különböző embernél meg kellett tennem. Ki vagyok, miért vagyok, mit csinálok. Persze, minden kezdet neház, jeleztem is, hogy még jövök a következő napokon is. Sajnos előrébb jártak a programba, mint ahogy az a terv szerint lett volna, így csak két produkciót és a díjkiosztót láttam. Eddig úgy tűnik, a magyarok jól szerepelnek, jópár első, második és harmadik díj is már a tarsolyukba került. Jó volt látni az arcokat, akik örömittasan emelték a magasba a trófeát és sugárzott róluk: igen, érdemes volt a sok edzés, a sok beleforgatott idő. Persze voltak csalódott arcok is, akik bár dobogósak lettek, nem érezték eléggé fényesnek az ezüstérmet az arany helyett. A zárásként kiosztott fődíjat a helyi, szervező Szan-Dia kapta, ahol a lányok elsírták magukat. Igazi örömkönnyek csordultak végig az arcokon, és kisugárzó testvérségi ölelések történtek. Megható volt, s irigylésre méltó. Persze büszkeséggel is eltölthet minden helyit, minden magyart a sikerük. Csak így tovább, hajrá Szan-Dia!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.