Szerintem már mindenki észrevette, hogy végigrohanjuk az egész életünket. Ma délután temetésen voltam, amiről szégyenemre legyen szólva sikerült elkésnem. mentségemül szolgáljon, hogy ennek az oka más volt, többek között tárgyi dolgok is, mint autóhiány. Kevesen voltunk, talán 30-35 ember érezte úgy, hogy végső tiszteletét illene tennie Béla Bácsi utolsó útján. Vajon mi mennyi évet fogunk megélni? Az biztos, hogy annyit mint ő, számszerint 92t szinte biztos hogy nem. Talán 2/3ad, vagy kevesebbet? Miért is rohanunk állandóan? Nézzük csak, hogyan is telik el egy napunk. Reggel felébredünk s máris rohanunk a fürdőbe. Aztán a munkahelyünkre, ahol is 8órás lótásfutásban leszünk a megoldandó problémákkal. Utána rohanunk tovább. Mikor haza sietünk, mikor valahova még valamit megoldani, hol pedig csak találkozni, időt tölteni másokkal. Egy időszak van csak, amikor nem rohanunk: amikor már fáradtan beleesünk az ágyba. Felfokozott, ingerrobbanásos világban élünk. Kapaszkodunk, nehogy lemaradjunk. Hogy egyről a kettőre léphessünk. Hogy kitűnhessünk és kiemelkedhessünk. 

 Szal mostantól azt hiszem itt az idő, hogy kicsit lassítsunk. Legalábbis én megpróbálom, aki meri, tartson velem. Ennek jegyében ma délután egy régi tartozást egyenlítettem ki, melyre nekem is szükségem volt. Elvittem Morzsit a csótóra és még Kisfekát is megsétáltattam. Friss levegő, az ébredező természet illata és a megnyugtató víz. Mindenki jól érezte magát és kicsit kikapcsolt. Aztán rohanás haza és egy probláma rohanós megoldása. Most meg rohanós blogolás, majd alvás. Holnap újra próbálkozok. Mármint nem rohanni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.