Ma volt a temetés, így szinte másról kedvem sincs irni. Nem tudom ki hogy van ezzel, de nekem ez az egész napra szól, kezdve attól, hogy hajnalban álomra hajtom fejemet mígnem újra az ágy ölel álomba. Nehéz elfogadni, s még nehezebb megérteni az elmúlást. Legkönnyebb beletörődni, hiszen tenni ellene vajmi keveset lehet. Bízni lehet, hogy van menyország, vagy hogy a lelkek örök körforgásban vannak, s a halál pillanatában a lélek egy új, kicsi testbe vándorol át. Sokminden végigmegy az ember gondolataiban, amikor ott áll a temetőben és hallgatja a búcsúztatót, majd később mikor látja a koporsót s benne a testet a földbe süllyedni s hallja ahogyan az első lapát földek tompán puffannak a fán. Bizony, mindenki efelé a pillanat felé halad konstansan, bár néha lassabbnak, vagy éppen gyorsabbnak érzékeli az idő múlását. A mai estét lassúra vettem, semmi tv, semmi zene, semmi telefon. Semmi Semmi. Csak egy pohárka az egyik legrégibb konyakomból, amit tényleg csak ritka alkalmakra tartogatok. Szépen lassan elkortyolgatva idézi fel az ember a múltat, s benne a pillanatokat amikor még a ma eltemetett ember élt. Emlékezik, megteszi azt amit ott nem mert, s vallja amit a szallagra íratott:

Emléked szívemben megőrzöm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.